KÓRKÉP

Mindent hisz, mindent remél, mindent kibír

Az emberi kapcsolatok ápolása terén még sok pótolnivalója van nemzetünknek. Széteső házasságok, válások tízezrei, családon belüli erőszak, pereskedések, veszekedések az üzleti és más emberi viszonyokban. Összeállításunkban erre kerestük a gyógyírt. Házaspárokat kérdeztünk, akik elváltak, majd ismét összeházasodtak, és azóta boldogan élnek - nem a mesében. Másokat, akik csak kibírták vagy éppen megvárták a másikat, hosszú éveken át, amikor ez a lehetetlennel volt egyenlő: drogos, lezüllött társukat. Ők talán tudnak valamit, amit kevesen, a megbocsátásról, a kapcsolatok értékéről, megőrzéséről. Petrőcz Katalin próbálta meg kihúzni belőlük ezt a titkot.

Előzmény: Két különböző nemű gimnazista gyermek rosszul érzi magát a családjában. Mi több, már egyik sem él családban. Az egyik a saját diákszerelme okozta konfliktus miatt szaladt el, a másik a szülei válása miatt menekül. Így ismerkednek meg a droggal és egymással.

Wéber Richárd: Voltaképpen azzal kezdődött a dolog, hogy tizenöt évesen szerelmes lettem egy lányba, akivel aztán szétváltak ugyan az útjaink, de addigra olyan mértékben összevesztem miatta a szüleimmel, hogy az utcára kerültem. Különböző lakásokban laktam, és az utcán nagyon hamar összeakadtam a droggal. Mindenféle ópiumszármazékot kezdtem szedni. Aztán megismertem az Annát, gyorsan lett egy gyerekünk, összeházasodtunk, és nem sokkal ezután megtértünk. Szerettem volna abbahagyni a drogozást, ahogy minden kábítószeres, amikor rájön, hogy függőségbe került, és meg is tettem ehhez a lépéseket. Többször is elvonókúrára mentem, újra és újra nekifutottam, imádkoztam, de mindig visszaestem. Aztán eljött az az időszak, egy olyan öt-hat éves periódus, amikor már nem is próbálkoztam. Addig igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy minden jól megy, még ha tudtam is, hogy ez csak látszat. Vállalkozásom volt, volt autónk, szép családnak látszottunk, de én tudtam, hogy ez mind csak hazugság, és egy idő után szinte szándékosan hagytam szétesni mindent. A feleségem minden lépcsőfokot végigjárt, megpróbált szép szóval hatni rám, aztán keményebb hangot megütni, kérni és utasítani, én pedig mindig megígértem, hogy abbahagyom, igaza van, aztán mégis mindig kezdtem elölről. Persze nagyon bántott, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, amik ráadásul jogosak. A vége felé ezt úgy próbáltam áthidalni, hogy nem is akartam szembesülni vele, éppen azért, mert tudtam, hogy a feleségem nem ezt várja tőlem, inkább haza sem mentem már. A narkós barátaimmal voltam, lepusztult lakásokban laktam, fogalmam sem volt, mikor lesz ennek az egésznek vége, bár nagyon vágytam volna rá. Egy barátommal a gyülekezetből, aki szintén visszaesett, még azt is megpróbáltuk, hogy bezárkózunk a lakásba, és nem szedünk semmit, hátha sikerül végleg abbahagyni. Anyaghoz végül tényleg nem nyúltunk, kínunkban azonban inni kezdtünk. Egyik függésből tehát a másikba estünk.

Anna: Számomra az volt a legnehezebb időszak, amikor eltűnt, tudtam ugyan, hogy a drog miatt, de nem tudtam, hogy hol van, mikor jön vissza, még csak fel sem hívott. Igaz, hogy nagyon fiatalon házasodtunk össze, de én éppen a szüleim válásából okulva nagyon komolyan vettem a házasságot, eszembe se jutott elválni csak azért, mert rosszra fordultak a dolgok. De ezt a bizonytalanságot nagyon nehéz volt elviselni. Ezzel együtt nagyon szerettem Richárdot, az egészben éppen az volt a legrosszabb, hogy kénytelen voltam végignézni, ahogy tönkreteszi magát, és szembesülni a saját tehetetlenségemmel. Ezek az érzések ugyanakkor addig tartottak, amíg az Úr elé nem vittem a dolgot, olyankor ugyanis mindig megtapasztaltam Isten vigasztalását, bátorítását. Az Úr mindig megerősített, hogy jó lesz, meg fog szabadulni a Richárd. Talpra kellett állnom, a gyerekek miatt is, akik közben hárman lettek. A nagylány sokszor velem imádkozott az apjáért, mindig meglepett, hogy mekkora hittel jár közben a szabadulásáért, a kicsiket azonban inkább nem avattam be. Ők is imádkoztak persze az apjukért, csak nem ismerték az összes részletet. Richárd mindennek ellenére jó apa volt, szerette a gyerekeit, mindig ellátott bennünket. Kivéve, amikor nem - neveti el magát Anna. - Amikor eltűnt, saját kereset után kellett néznem. Időközben letettem az érettségit is esti gimnáziumban, és amikor rosszra fordultak a dolgok, elkezdtem nyelvet is tanulni, egyrészt, hogy valami értelmes dologgal lekössem magam, másrészt a sikerélményért.

Richárd: Azt hiszem, nem fogtam fel, min megy keresztül a feleségem, én csak a magam önpusztító életétől akartam megszabadítani őket. Amikor börtönbe kerültem egy fél évre, arra gondoltam, hogy most majd kihasználom ezt a lehetőséget, és leteszem a drogot. Majdnem sikerült is, aztán mégis visszaestem. De akkor már el voltam szánva a szabadulásra, és újra jártam gyülekezetbe is. Újabb elvonókúrára vonultam, kórházban feküdtem egy darabig, aztán egy vidéki csoportba kerültem. Ebben az időszakban találkoztam újra a régi barátommal, Andrással, aki közben már szabad volt, és engem is bátorított. Tizenöt év telt el a megtérésünk óta, egy időszak kivételével szinte folyamatosan próbálkoztam, olvastam Isten Igéjét, és most jött el a pillanat, amikor végleg betalált. Nem tudnám megmondani, miért történt így, nem is keresem az okát. Élvezem a családomat, sokat vagyunk mostanában együtt, hiszen alig ismerjük egymást, van mit bepótolni. Nagyon meghat az a bizalom, amivel fogadtak, minden előítélet nélkül, a gyerekek előtt is él az apai tekintélyem, amit nyilván a feleségemnek is köszönhetek. És persze megint dolgozom. A feleségemmel szinte újra egymásba szerettünk, olyanok vagyunk, mint az ifjú házasok. Voltaképpen azok is vagyunk, hiszen ilyen időszak valójában nem is volt még az életünkben.

Anna: Imádkozni kell, ezt nagyon megtanultam, és nem sajnálok semmit, innen nézve még csak hosszúnak sem tűnik a várakozás ideje. Számomra is volt egy döntő pillanat, amikor szívemből tudtam az Úrhoz kiáltani, és attól fogva éreztem, amikor imádkoztam Richárd szabadulásáért, hogy hatékony az imám, fegyver, amely behatol a megfelelő helyre. Úgy gondolom, hogy azért vagyunk keresztények, hogy ráálljunk Isten ígéreteire. Az, hogy mi család maradtunk, köszönhető a gyülekezetnek is, ahol egyrészt jó példák vannak előttem, másrészt jó tanácsokat kaptam, amik mindig Isten ígéreteit erősítették bennem. Szerintem csak az ilyen tanácsokat érdemes meghallgatni. A saját családomban nem láthattam ilyen példát. A világ egészen másképp reagálna. Fontos ígéret volt számomra például Zakariás könyvében: "A veled való szövetség véréért a te foglyaidat is kibocsátom a kútból, amelyben nincs víz." Én is azért tudtam szövetségre lépni Istennel, mert Ő megbocsátott nekem mindent, ami az üdvösségem útjába állhatott volna, ez a tudat nagyon megerősített olyankor, amikor azt éreztem, hogy talán nem tudok megbocsátani már Richárdnak. Az én bűneim is megbántották Istent, Ő mégis megbocsátott nekem, akkor én is meg tudok bocsátani annak, aki engem megbánt. Isten nem a válást szereti, hanem a helyreállítást. Fantasztikus, ahogy az Úr cselekszik, mindent bepótol a számunkra. Tudom, hogy senkivel sem lehetnék olyan boldog, mint a Richárddal.


Ismét házasságot kötöttünk.
György és Gita

Szekeres György: 1975-től 1985-ig tartott az a már magunk mögött hagyott, szerencsétlen történet, amelyből Isten kegyelme csodálatos módon emelt ki bennünket. 1975-ben, a főiskola befejeztével vettem el feleségül évfolyamtársamat, Gitát - ám mivel erősen alkoholista életmódot folytattam, életünket folyamatos veszekedések, erkölcsi és anyagi válságok kísérték. Egyik alapfilmemnek a Nem félünk a farkastól című alkotást tartottam, amely egy házaspár folyamatos marakodását, küzdelmeit, veszekedéseit tárja elénk. Ez a film hűen bemutatta, hogyan is éltünk: próbáltam intellektuális köntösbe bújtatott érvekkel alátámasztani a saját igazamat, s a feleségem is, mint értelmes, művelt asszony, szintén védelmezte a saját igazát.

Viharos életünket tovább rontotta az a tény, hogy egy amatőr színtársulatban megismert társulati tag miatt elhagytam a feleségemet, házasságtörést követve el. Pontosabban tökéletes elszakadás nem történt, mivel a lelkem mélyén mindig is szerettem őt: egy hol veled, hol nélküled időszakban őrlődtünk. Nem tudtam választani a két ember között. Jogilag elváltunk ugyan, de a feleségem számomra is érthetetlen módon kitartott mellettem, elszenvedve a megaláztatásokat és gyötrelmeket, amelyeket okoztam neki.
Állandó őrlődésemet hamarosan még további krízisek tetézték - a szüleimmel kapcsolatos problémák, a szakmailag megélt csődök, illetve egy Gitával együtt végigkínlódott halvaszületés olyan mélypontra juttattak, hogy harmincöt évesen úgy éreztem, ennél több kudarcot már nem lehet elviselni.
Ekkoriban, miután először hallottam Jézusról, üzenete hosszú ideig kalapált bennem, s néhány hónap múlva eldöntöttem, nekem erre az Istenre szükségem van: felkerestem a Hit Gyülekezetét Budaörsön. Nagyon meglepett, hogy az emberek szeretettel fogadtak a nagy hajam, a belőlem áradó ital- és dohányszag ellenére is. A prédikáció után - melynek szinte minden szava nekem szólt - elsőként rohantam abba a szobába, ahol a megtérő bűnösökért imádkoztak, még a lelkészeknél is előbb értem oda.
Amint hazamentem, ez volt az első mondatom Gitához: "Ezentúl Isten lesz az első az életemben, bármit is gondolj erről, de az a jó hírem a számodra, hogy te a második leszel. Többé nem foglak átverni, kihasználni, nem fogok visszaélni a bizalmaddal és a szereteteddel." A feleségem nagyon meglepődött, mert ilyesmit még életemben nem mondtam neki. A következő napokat nagy érdeklődéssel figyelte, vajon egy újabb hóbort tört-e rám, vagy tényleg valami valóságos változás történt.
Meglepetten tapasztalta, hogy nem maradoztam ki, egyik napról a másikra megszűnt a dohányzás, majd az alkoholizálás is, pedig semmi mást nem tettem, mint hogy amikor csak tehettem, elmentem a gyülekezeti alkalmakra, kerestem azoknak a társaságát, akik már többet tudtak Istenről. Néhány hét szemlélődés után ő is eljött Budaörsre, és átadta az életét Jézus Krisztusnak.
Én igazán csak ekkoriban ébredtem rá, mekkora érték a feleségem, és mennyivel tartozom neki mindazért, amit addig is tett értem - úgy éreztem, megérdemel minden kárpótlást azokért az évekért, amelyekben a szenvedés forrása voltam az ő számára. A bocsánatkérést inkább a cselekedeteimmel próbáltam megtenni, cselekedetekkel akartam bebizonyítani neki, hogy tényleg szeretem: átvállaltam bizonyos tevékenységeket, például a bevásárlást, vagy ha tehettem, sosem tértem üres kézzel haza, virágot vagy valamilyen más apróságot vittem a feleségemnek. Németh Sándor ihletett prédikációi, példamutatása, valamint a Biblia tanulmányozása következtében életünk különböző területei fokozatosan Isten beszéde szerinti mederbe kerültek, s egy napon újra felkerestük az önkormányzatot, ahol ismét házasságot kötöttünk.

Nagyon jó társnak, nagyon hűséges kereszténynek és három gyermekünk nagyszerű édesanyjának tartom a feleségemet, aki egyben kiváló barát és intellektuális partner is. Érdekes módon Isten a kapcsolatunkat a megtérésünk óta használja arra, hogy más házaspároknak is segíthessünk. Úgy gondolom, azért, mert viharos előéletünk miatt talán nagyobb empátiával tudunk fordulni azok felé az emberek felé, akik hasonló problémákkal, elrontott házasságokkal küzdenek.

ÚE: Mi a titka szerinted a jó házasságnak? Te biztos tudod.

György: A házasság helyreállítása szempontjából véleményem szerint akkor is meg lehet alázkodni a társunk előtt, ha egyáltalán nem érezzük magunkat hibásnak, vagy ha csak részben vagyunk felelősek a kialakult helyzetért. Sokkal többet ér a házastársi kapcsolat, mint az embernek az igazságérzete, vélt vagy valós igazságainak a megvalósulása.
Egyetértek Németh Sándor, a pásztorom hasonlatával, melyben a házasságot egy szép veteményes kerthez hasonlítja, ahol mindkét félnek aktívan kell dolgoznia: gyomlálnia, ültetnie, vetnie és öntöznie ahhoz, hogy a kert szép legyen, és sok jó gyümölcsöt hozzon. Meggyőződésem, hogy a házasság átörökíthető érték a túlvilágra, egészen biztos, hogy minden házastársi kapcsolatnak utóélete lesz az örökkévalóságban, és a földi szakasz nagyban befolyásolja majd a mennyeit. El van rejtve a Bibliában, hogy hogyan visszük át a Földön megvalósított értékeket, de bizonyos, hogy mint örököstársak, nagyon boldogan fogunk Gitával egymásra nézni a mennyben.

De hogyan kell ezt csinálni? (1.)

ÚE: Gita, férjed elmondta nekünk házasságotoknak, válásotoknak és kapcsolatotok helyreállásának történetét. Ti, akik mindezeken végigmentetek, alighanem tudtok valami titkot az emberi kapcsolatokról, amire sok embernek szüksége lenne, akiknek nem sikerült eddig a harmonikus házasság megvalósítása. Mi ez a titok, mit tartasz a legfontosabbnak egy sikeres kapcsolathoz?

Gita: Nincs benne semmiféle titok: ez mindenkinek rendelkezésére áll. Hogy annak idején kitartottam Gyuri mellett, ez úgy volt lehetséges, hogy még akkor sem gyűlöltem meg őt, amikor a másik nő mellett döntött, még ha nagyon fájt is. Ezért nem távolodtunk el teljesen egymástól, és így könnyebb volt az útja, amikor visszatért a kapcsolatunkba, mert az normális, emberséges maradt. Hogy ezt meg tudtam tenni, az Isten kegyelme, nem az én különlegességem. Mert már akkor is, nem hívőként is rajta volt Isten kegyelme a házasságunkon, látom utólag. Nem tartottam helyesnek, amit tett, de ma is, keresztényként is azt mondom, hogy még házasságtörés esetén is mindent próbáljon meg a vétlen fél, hogy visszanyerje a másikat, és ezért fontos, hogy ne gyűlölje meg, hanem meg tudjon bocsátani. Ha nem tud megbocsátani, akkor jobb, ha elválik, mert különben állandóan érvényesíteni fogja az erkölcsi felsőbbrendűségét a másikkal szemben a házasságban, és kárhoztatni fogja.
De ha nem tértünk volna meg, így sem állt volna helyre a kapcsolatunk, mert nem tudtak volna begyógyulni a sebeink. A keresztény életünket tekintve részemről azt látom ebben döntőnek, hogy elfogadtunk minden tanítást válogatás nélkül, nem szemezgettük ki, hogy "ez nekem szól, ez nem nekem szól". Például a feleség engedelmessége egyet nem értés esetén, ami által sokszor megmenekültünk súlyos konfliktusoktól. Vagy hogy az önsajnálatnak még valódi és mély sérelem esetén sem szabad átadni magunkat.
Minden kapcsolat két emberen múlik, ezért kettőnek is kell helyreállítania, sohasem csak az egyik a hibás a konfliktusban. Ha mindenki a másik hibáját bizonygatja, és a maga igazát védelmezi, akkor egyre mélyebben merülnek a rosszba - de ha akár csak az egyik fél is enged, akkor az egész helyzet pozitív irányba fordul. Németh Sándor mondta egyszer, ez nagyon megmaradt bennem, hogy a veszekedés olyan, mint egy alagút, amelynek csak egy bejárata van: csak arra lehet kijönni belőle, ahol belementünk, ezért az emberen múlik, mikor fordul meg az alagútban, és indul el kifelé.
Ezért fontosnak tartom a vetés és aratás törvényét is: mindkét félnek azt kell adnia a másiknak, amit kapni szeretne. Ez is minden emberi kapcsolatra vonatkozik, nem csak a házasságra. És még valami: voltak előttünk olyan minták az egyházban, akiket lehetett követni, mert sikeres házasságban éltek, és jó tanácsokat adtak. Nem szabad azokat követni, akiknek maguknak is problémájuk van ezen a területen.


"Mindkét lányunk ott volt az esküvőnkön."
Ádám és Katalin

Ádám: Feleségem és én tizennyolc évesen ismertük meg egymást. Még nem ismertük az Urat. Húszéves korunkban született meg az első gyermekünk, huszonegy éves korunkban a második. A második kislányunk megszületése előtt házasodtunk össze. Kezdetektől fogva nagyon szerettük egymást - érthetetlen módon mégis rengeteget veszekedtünk. Számomra a legemlékezetesebb veszekedés éppen Angliában történt, a nászutunkon - rendkívül kínos volt a számomra, hogy a szomszédban lakó feketék jót mulattak összecsapásainkon. Gyermekkoromban annyi veszekedést átéltem már, hogy azt mondtam, ha én felnőttként veszekedni fogok a feleségemmel, azonnal el is válok, tudtam, hogy az első veszekedések végtelen veszekedések tárházát nyitják meg. A fogadalmamat nem tartottam ugyan meg azonnal, de a második gyermekünk megszületése után néhány hónappal elváltunk: egyik reggel egy újabb veszekedés után egyszerűen becsaptam magam mögött az ajtót, mondván, ehhez én még túl fiatal vagyok.
Zavaros, kusza szakasza következett ezután az életünknek - mindketten mások felé fordultunk, a gyerekek hol nálam, hol Katinál töltöttek néhány hetet. Ez alatt a négy év alatt csak a láthatások kapcsán találkoztunk, szigorúan a gyerekek ügyei kapcsán beszéltünk.
Négy év múlva azonban egymástól teljesen függetlenül megtértünk - baráti körünkből többen is átadták az életüket az Úrnak. A szerelem témájával én ekkor nem foglalkoztam, teljesen belevetettem magam az Úrral való ismerkedés folyamatába. Körülbelül hét hónap telt el, mire megértettem azt, hogy Isten egy férfinak egy nőt szán, mégpedig azt, akit számára eltervezett.
Ám ekkor a gyerekek megbetegedtek, folyamatosan egyik betegségből a másikba estek. Kati éppen ekkor ment tanácsadásra a pásztorunk feleségéhez, aki felvetette, hogy a szellemi védelem hiánya, az apanélküliség okozhatja, hogy gyakorlatilag se vége, se hossza a betegeskedésnek.
Én ezt valakitől meghallottam, s rögtön tudtam, nekem kell lépnem. Több bibliai hely is szólt a szívemhez ekkoriban, néhány jel is azt igazolta, hogy Kati mellett a helyem. Nagyon érdekes, hogy a szóban forgó területtel kapcsolatos homály eltűnése után egy csapásra az érzelmeim is felfakadtak, erős szerelem lobbant lángra bennem - ostromolni kezdtem a volt feleségemet.
Ő hallani se akart az egészről, hiszen óriási fájdalom halmozódott fel benne: két gyerekkel hagytam egyedül. Keserűséget érzett irányomban, nem tudott megbocsátani nekem. Egy este már azért imádkozott, hogy vegye el az Úr a szívéből a neheztelést és a haragot - s másnap reggel úgy ébredt, hogy újra szabad érzései vannak irányomban. Nem tartottunk hosszú jegyességet: két hét múlva megházasodtunk, mindkét kislányunk ott volt az esküvőnkön. Óriási élmény volt ezután minden reggel úgy ébredni, hogy az Úr adott egy feleséget, visszaadta azt, akit mindig is szerettem. Kapcsolatunk tisztasága és megszenteltsége nagyon nagy benyomást tett rám.

Most tizenöt éves házasok vagyunk, hét gyermekünk van összesen. Soha nem éltünk át elidegenedést vagy akár csak apró elhidegülést sem ez idő alatt, mégis elmondhatom, hogy minden gyermek érkezése megújulást jelentett a szerelmünkben és a kapcsolatunkban. Jómagam nagyon szeretek hazajárni, ahol vár a feleségem és a gyerekek: nagyon jó otthon a légkör, rengeteget nevetünk. Véleményem szerint a házastársi kapcsolatok a Szent Szellemmel való betöltekezés nyomán lesznek virágzóak, gyümölcsözőek - egymásért is megéri intenzív szellemi életet élni! Számomra az a legnagyobb csoda, hogy Kati az "én egyetlenegyem és tökéletesem", amit megtérésem előtt materialista, házasságtörő elmém képtelen volt felfogni. És egy másik kedvenc bibliai idézetem: "Az Úrtól van az értelmes feleség."


De hogyan kell ezt csinálni? (2.)
ÚE: Kati, férjed elmondta nekünk házasságotoknak, válásotoknak és kapcsolatotok helyreállásának történetét. Ti, akik mindezeken végigmentetek, alighanem tudtok valami titkot az emberi kapcsolatokról, amire sok embernek szüksége lenne, akiknek nem sikerült eddig a harmonikus házasság megvalósítása. Mi ez a titok, mit tartasz a legfontosabbnak egy sikeres kapcsolathoz?

Kati: Megtérésem előtt öntörvényű ember voltam. Már a szüleim is KISZ-táborokban nőttek fel, semmiféle vezérlő elvet nem tudtak nekem átadni az élethez. Ez gyökeresen megváltozott, amikor elfogadtam Isten Igéjét abszolút tekintélynek magam felett. Azelőtt, mint a legtöbb világi házasságban, szüntelen harc volt a kapcsolatunk, ki kerekedik felül, ki győzi le a másikat. A gyülekezetben tanultam meg tisztelni, méltányolni, önzetlenül szeretni a férjemet. Azt is, hogy nem mindig nekem van igazam, nem az enyém az utolsó szó joga. Bocsánatot kérni és megbocsátani, mind nagyon fontos lecke volt számomra.
Teljesen új szokásunk volt például az, hogy reggelenként egymásra csodálkoztunk, és mindig azzal kezdtük a napot, hogy kedveskedtünk, udvaroltunk egymásnak. Ezt ma is gyakran megtesszük, nagyon építi a házasságot. Amennyit megaláztuk egymást régebben a sértésekkel, úgy gyógyultak be sorra a sebek a sok kedves beszédtől. Azt pedig egy idősebb kereszténytől tanultuk - én is sokszor tanácsolom másoknak -, hogy időnként a házaspárnak ki kell mozdulnia otthonról és egy-két napot távol lenni a sok gyerektől, hétköznapi gondoktól, valami kellemes helyen. Azt látom a gyülekezetben, hogy sok házaspár erre nem képes áldozni sem időt, sem pénzt. Pedig nagyon megéri.


Tíz év hazudozás mesterfokon.
András és Ágnes

Hosszú történetre lehet számítani, ha őket kérdezzük. Hosszú és kanyargós út, de a vége már egyenes. András budai úrigyerekként induló pályáját a rockkorszak töri derékba, "hív a város", mondogatta álmélkodó szüleinek, akik ilyesmiről még nem hallottak. A városban pedig várta őt a drog, és mivel a "pénzes" kliensekhez tartozott, jutott is neki belőle mindig.


András (balra) egy vidéki
kábítószer-elvonóban, régen

András: Egyetemre jártam, különböző albérletekben laktam, mindig olyanokkal, akikkel együtt drogoztam. Ahhoz a körhöz tartoztam, akik Pajor Tamás együttesével mozogtak, és velük egy időben is tértem meg Budaörsön. Három éven keresztül mintha elvágták volna a régi szenvedélyt, kezdett minden jól alakulni. Aztán jött egy régi lány, én szerettem volna, ha megtér, ehelyett vele együtt elsodródtam a gyülekezettől. Rendkívül tudathasadásos időszak volt ez, az Úrról többé nem tudtam lemondani, de mivel nem tartottam ki következetesen mellette, a drog újra megjelent az életemben. Hosszú hánykolódás következett, teljes identitászavarban, amivel persze a szüleimet is a kétségbeesésbe kergettem. Már mindent megtettek volna, csak hogy tiszta legyek. Én azonban egyre mélyebbre süllyedtem, innen-onnan szereztem pénzt kábítószerre, gátlástalanul hazudoztam érte, sőt meg is loptam a szüleimet. Az egyetlen dolog, amit nem bánok, hogy újra találkoztam Ágnessel, aki később a feleségem lett. Régi ismeretség volt, de közben vagy tizenöt évig nem is láttuk egymást.

Ágnes: A régi ismeretségből szerelem lett, és azt hittem, hogy majd kettőnk miatt András hajlandó lesz lemondani a drogról. Mindent megpróbáltam, hogy segítsek neki ebben. Közben mindig beszélt nekem az Úrról, és érdekes módon annak ellenére, ahogy élt, nagyon megfogott, amit Istenről mondott. Ő mindig kérte is, hogy ne arra nézzek, ahogy ő él, hanem próbáljam meglátni Isten valóságát. És nekem ez valamiért sikerült is, egyre jobban vonzódtam az Úrhoz. Bemutatott Annának, aki szintén nagyon jó hatással volt rám, pedig az ő férje is együtt drogozott Andrással, de láttam rajta, ahogy ragaszkodik Istenhez, és egyáltalán nem látszik reményvesztettnek vagy csüggedtnek. Végül András a szabadulás reményében több hónapra elutazott, hogy kiszakadjon az "anyagos" barátai közül, és külföldön dolgozott. Búcsúzóul megkérte Annát, hogy vigyen el engem a gyülekezetbe. Elvitt, és én megtértem. Miközben vártam, hogy András ideje leteljen, egyre jobban megerősödtem a hitben, és úgy beszéltük meg, hogy ha hazajön, összeházasodunk. Én persze arra számítottam, hogy ekkorra már szabad lesz, hiszen ezzel a céllal ment ki. Visszajött, összeházasodtunk, mindenki örült, hogy András visszatért a gyülekezetbe. Ha tudtam volna, hogy még nem szabad, azt hiszem, nem mentem volna hozzá rögtön, megvártam volna, míg teljesen megszabadul. Így azonban bizalmat szavaztam neki, hiszen ő volt a társam, a párom, elhittem, amit mondott, hogy hol járt, mit csinált. Néha a legelképesztőbb hazugságokat is elhittem neki, amivel leplezte a dolgait. Eltelt egy kis idő, mire rájöttem, hogy újra "anyagozik", és nagyon megrendültem. Nemcsak a kábítószer miatt, hanem főleg azért, hogy képes volt így a szemembe hazudni, visszaélni a bizalmammal. Addigra már megszületett a fiunk, a gyülekezetben pedig még elég fiatal voltam, így az első érzésem a szégyen volt, ami még attól is visszatartott, hogy elmenjek az istentiszteletekre. Mit mondok majd, ha megkérdezik, hogy van az András? Ha mégis elmentem, lesütött szemmel közlekedtem, igyekeztem mindenkit kerülni. Ez persze nem vált hasznára a kapcsolataimnak, amik segítséget jelenthettek volna. De nagyon szerettem a férjemet, mindennek ellenére, és nagyon komolyan vettem a szövetségünket. Egyszer sem merült fel bennem, hogy el is válhatnék, pedig a világi barátaim ezt tartották volna logikus döntésnek. Egy ideig még arra is hajlandó voltam, hogy fedezzem Andrást, a szülei előtt például, bár egyszer megfenyegettem, hogy ha nem hagyja abba, szólok nekik. Nem hatott persze se a szép szó, se a fenyegetés. Egy idő után elkezdtem összeszedni magam, egyre többet imádkoztam érte, és annak ellenére, hogy nagyon nyomorultul éreztem magam, kitartottam mellette. El sem tudtam volna képzelni, hogy elhagyjam, vagy hogy a gyerekem emiatt apa nélkül nőjön fel, és ahányszor elpanaszoltam ezt az Úrnak, valahogy mindig megnyugodtam, újra jót vártam, az Úr biztosított, hogy rendbe fognak jönni a dolgok, András meg fog szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az időszak a megpróbáltatás mellett bizonyság is volt számomra Isten gondoskodásáról és vigasztalásáról.

András: Mesterien hazudoztam, szinte lehetetlen volt rajtakapni vagy zavarba hozni. Az önbecsülésemnek nyilván mégsem tett jót, és nem szívesen kerültem a szeme elé azoknak, akiket megbántottam az életvitelemmel. Már-már könnyebbnek tűnt volna, ha inkább nem kellene szembesülnöm az érveikkel és az aggódásukkal, amik persze jogosak voltak. Nem voltam abban az állapotban, hogy egyértelműen értékeljem azokat, akik mellettem álltak, a feleségemet, aki kitartott mellettem, várt rám. Valahogy egyben akadályt is jelentettek ezek az emberek az önpusztításom útjában, nélkülük sokkal kevésbé lett volna komplikált a helyzetem, a bűntudatról nem is beszélve. El-eltűntem otthonról, a heroin után szaladgáltam, miközben valahol továbbra is dolgozott bennem az Úr iránti hitem. Még belőtt állapotban is beszéltem róla másoknak. A kórházban is, ahová befeküdtem az elvonókúra első fázisaként, majd vidéken, a csoportban. Ott kezdtem újra hittel olvasni Isten Igéjét, és akkor valóságosan megtértem. Lett erőm ahhoz, hogy letegyem a drogot, már nem tudott többé magához láncolni és kifordítani önmagamból. Most már nem akadálynak látszottak többé a családtagjaim, hanem végtelenül hálás voltam a kitartásukért, mintha csak most vettem volna észre, milyen nagy értéket jelentenek. Úgy készültem a feleségemmel való találkozásra, mintha ez lenne az első randevúnk, nagyon szerelmes lettem. Azóta is az vagyok - fűzi hozzá széles mosollyal.

Ágnes: Érdekes, hogy azonnal meg tudtam benne bízni újra, amikor elkötelezte magát az Úrnak. Nem vártam más bizonyítékot, számomra az a garancia, hogy azt látom, hogy az Úrral jár.

Flaisz Endre