CSODÁK MA

Élni kell, nagyon kell élni
Gyógyulás a húszéves gálán

"Molnár Istvánné Erzsébet 1992-től 1999-ig nyolc alkalommal szorult hosszabb-rövidebb gyógykezelésre pszichiátriai zárt osztályon. Diagnózisa: akut paranoid pszichózis, skizofrénia. Ez idő alatt rendszeresen követett el öngyilkossági kísérleteket. Teljesen munkaképtelenné vált, anyai, háziasszonyi szerepét is képtelenné vált betölteni. Ma teljesen egészséges."


A kultúrházban dolgoztam, klubokat is vezettem. Volt egy ifjúsági klub, és az egyik fiú mondta, hogy csináljunk szeánszot, szellemidézést, ők csináltak ilyet a kollégiumban. Fogalmam sem volt, hogy mi az, de érdekelt. Egyszer mondták, hogy van egy srác, aki öngyilkos lett, idézzük meg. Gábornak hívták. És ahogy mondták, hogy "ha itt vagy, akkor jelenj meg", az történt, hogy megfogtam az ott lévő fakeresztet - ez mindig oda volt téve -, elkezdtem menni körbe-körbe, és azt mondogattam, hogy "Itt vagyok! Itt vagyok!". És nem tudtam abbahagyni. Mint egy robot. Nagyon megijedtek a többiek, három fiúnak sikerült végül kitépni a kezemből a keresztet. Abban a pillanatban elájultam. Amikor magamhoz tértem, éreztem, hogy valami megváltozott. Olyan furcsa érzésem volt, mintha én nem én lennék, hogy valami teljesen más ember lettem, mint aki voltam. Volt ott egy dobgitár, akkor még nem igazán tudtam gitározni, fölvettem a gitárt, és elkezdtem Beatles-számokat játszani úgy, mint aki világéletében azt csinálta, lazán. Később kiderült, hogy a Beatles volt annak a meghalt fiúnak a kedvence. Olyan furcsa érzésem volt, mintha mindig ismertem volna. Utána fogtam magam, és kimentem a temetőbe.

- Szokásod volt csak úgy kimenni a temetőbe?
- Nem. Amikor a temetőbe megérkeztem, nem tudtam fölnézni, folyamatosan végig a földet néztem, ahogy mentem. És amikor fölnéztem, akkor egy sír előtt álltam, ki volt írva, hogy J. Gábor. Annak a fiúnak a neve, akinek a szellemét megidézték.
Utána még nagyon sok hasonló, ennél rettenetesebb élményem is volt. Például sokszor tudtam, hogy kire-mire gondolnak magukban az emberek, meg is mondtam, és úgy is volt. Sokszor kérdezték: "Honnan tudod?" Közben viszont elkezdtem gyűlölni mindenkit, az embereket is, magamat is, és úgy éreztem, hogy engem sem szeretnek. Nem érdekelt, hogy a gyerekem mit csinál, hova megy, hogy van-e otthon főtt kaja, ki van-e takarítva, semmi. Próbáltam kitörni ebből, de egyszerűen nem ment. És akkor azt mondtam, hogy a megoldás: a halál. Végül fogtam magam, beszedtem egy csomó gyógyszert, lefeküdtem, és utána két nap múlva. rácsos ágyban ébredtem a zárt osztályon, jöttek a gyógyszerek, az injekciók, utána pedig már semmi nem érdekelt. Olyan voltam, mint egy élő halott. Bár lefogytam 52 kilóra, mégis négy ápolónak kellett lefogni, mert az injekciót nem tudták beadni, úgy üvöltöztem, tomboltam.
Négy hónap után engedtek ki először a zárt osztályról úgy, hogy a férjem bejött, és vele együtt hazaengedtek, és viszsza is kellett hogy hozzon a kórházba. Utána is zárt osztályon voltam, tehát ki nem mehettem, csak felügyelettel.

- Összesen hány évig tartott ez?
- Nyolc.

- Hányszor voltál bent?
- Ötször-hatszor talán.

- A házimunkát, amikor otthon voltál, elvégezted?

- Nem. A férjem csinálta. Abszolút nem érdekelt semmi.

- Gyereknevelés?
- Semmi.

- Mivel töltötted az időt otthon?
Molnár István, Erzsébet férje közbeszól:
- Semmibe nézéssel.
Erzsébet folytatja:
- Amikor próbáltak szeretettel közelíteni, az nekem borzalom volt. Nem éreztem semmit belőle.

Részlet egy zárójelentésből
(a nem közismert latin kifejezéseket magyarra fordítottuk)
1999. április 1.
".folyamatos gyógyszerszedés szükséges. Szociális izolálódás észlelhető, csökkenő emlékezési-értelmi funkciók. állandó gondoskodást, felügyeletet igényel.
Jelenleg munkavégzésre még korlátozottan sem képes, a családban lévő szociális funkcióknak sem tud megfelelni.
Diagnózis: skizofrén paranoia - akut paranoid pszichózis, skizofrénia."

Háromszor kerültem öngyilkossági kísérlet miatt kórházba, de volt olyan, hogy nem történt semmi, mert már annyira hozzászokott a szervezetem a gyógyszerekhez.
Mikor megtért a fiunk, Istvánhoz pedig jöttek, beszéltek arról, hogy mi van a Bibliában, meg Istenről, én üvöltöztem: "Jó, tudom, hogy Isten létezik, csak hagyjatok engem békén!" István próbált volna fölolvasni az Igéből, hogy az milyen jó, bár még nem volt megtérve. "Kit érdekel? Olvassad, csak engem hagyjál ezzel békén!" - üvöltöztem.

Dr. Balázs János pszichiáter
- Gyógyulása után több mint fél évvel vizsgáltam meg Molnár Istvánnét. Valóban nagyon súlyos paranoid skizofrén állapotban volt előtte, a realitás kontrollját teljesen elvesztette, munkaképtelenné vált, nagyon erős gyógyszereket kapott, amelyek azonban nem szüntették meg kóros élményeit, csak csökkentették a szorongását. Le is százalékolták. Megtérését követően ezek az élmények teljesen megszűntek, élete teljesen megújult, és nagyon rövid idő alatt gyógyult állapotba került.

- Ha egytől tízig terjedő skálán helyezzük el, milyen súlyosságú elmezavar volt ez?
- Legalább nyolcas. A saját énje olyan elnyomott állapotban volt már, hogy képtelen volt a normális működésre. Akiknél ilyen súlyos diagnózist állapítanak meg, azok általában már nem tudnak meggyógyulni.
A skizofréniából gyógyulók esetében nem szabad elfeledkezni arról, hogy a viszszaeséssel szemben az ad biztosítékot, ha a szellemi szabadulás után lelkileg is meggyógyulnak. Molnár Istvánné esetében, úgy látom, ez a lelki gyógyulás is bekövetkezett, és ez adja az igazán tartós megoldást.

Viszont a fiam megvette a gyülekezeti Dicséretek kazettát. Azt jó volt hallgatni. Nem érdekelt, hogy mi az, csak úgy jó volt hallgatni. Fölraktam a walkmant, teljes hangerőre föltettem, és akkor sírtam. Be kellett másnap mennem a kórházba - ez már 99 szeptemberében történt -, de még előtte hallgattam a Dicséretek 3. kazettát, és akkor megint sírtam.
És közvetlenül ez után felhívott a férjem reggel, és mondta, hogy megtért, és akkor valami nagyon csodálatos érzés, olyan nagyon jó melegség töltött el, és a szívem mintha kezdett volna fölolvadni. Ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy "jé, hát ezek emberek, ezek nem is olyan állatok, mint ahogy én gondoltam, jé!" És a végén rájöttem, hogy még szeretem is őket. Ez olyan furcsa volt.
Amikor aztán elmondtam a gyülekezetben a megtérés imáját, éreztem, most valami nagyon megváltozott, hogy én most tiszta ember vagyok, ahogy mondták, Isten most megbocsátott nekem. Csodálatos volt akkor érezni, hogy hát most már akkor nem meghalni kell, hanem élni kell, de nagyon kell élni, és ez nagyon jó volt, és utána ez egyre erősebb lett bennem. Elkezdtünk rendszeresen járni a gyülekezetbe.
De ez még nem a teljes szabadulás volt. Ha nem szedtem be idejében az előírt gyógyszereket, akkor a környezetem felé megint olyan furcsa idegesség, feszültség volt bennem. A gyógyszert időre pontosan be kellett venni. Amikor a gyülekezetben voltam, jól éreztem magam, de amikor hazamentem, akkor megint kezdődött. Nagy háború volt bennem.

- Hogyan gyógyultál meg végleg?
- Amikor a gyülekezet húszéves gálaműsora volt 99-ben a Hit Parkban, följöttünk Pestre. Az istentisztelet közben elfelejtettem bevenni a gyógyszert, és a meghatározott idő után három órával mondom a barátnőmnek: "Te, én nem vettem be a gyógyszert." Azt mondja: "És van valami bajod?" Mondom: "Nincs." "Akkor ne vedd be" - válaszolta. Teljesen jól éreztem magam. Azóta sem szedtem be semmi gyógyszert. És semmi elvonási tünetem se volt, holott nyolc éve szedtem ezeket a rettenetesen erős nyugtatókat! Pedig amikor korábban akár csak csökkentettem az adagokat, kibírhatatlanul erős elvonási tüneteim voltak.
Otthon aztán egyszer csak látom, hogy a fiam gyűrött nadrágban van. Mondom neki: "Figyelj már, hát rajtad milyen ruha van, gyűrött a nadrágod." Azt feleli: "Hát apa nem vasalta ki." Erre kicsúszott a számon: "Miért, anyád nincs neked?" Akkor döbbentem rá, hogy én vagyok az anyja.

Részlet egy zárójelentésből
(a nem közismert latin kifejezéseket magyarra fordítottuk)
2000. október 24.
".panaszmentes, április óta folyamatos, napi 8 órás munkaviszonya van, hangulata kiegyensúlyozott.
Diagnózis: pszichiátriai betegségtől mentes. (.)
Évekig kellett depot-neuroleptikumot szednie. Jelenleg azonban ebből az állapotból teljesen szabaddá vált, sem téveszme, sem hallucinációs élmény nem fedezhető fel. Hangulata jó, lelkiállapota stabil, kiegyensúlyozott. Fél éve teljes állásban dolgozik, gyógyszermentes. Pszichiátriai szempontból gyógyultnak minősül."

Szóval aztán 2000. április 25-én fölvettem a munkát. Fölvettek két hónapra, és fél évet dolgoztam, de úgy, hogy fölvettek tizennyolc asszonyt, és ketten maradtunk meg, a többieket elküldték. Rendes nyolc órában, kemény fizikai munkát, több mázsát megmozgattunk egy nap, és én egyre jobban éreztem magam, áá, ezt is bírom, és tényleg, megújultam, igazán megújultam. Munka után hazamentem, gyorsan megfőztem délutánra, ami kellett; amikor istentisztelet volt, irány az istentisztelet, akkor utána még ide, és akkor közben még bejártam szolgálni a gyülekezetbe, ugye a takarítás, meg ez, meg az. Nagyon jól éreztem magam, a mai napig csodálatosan érzem magam. A férjem a megtérésem után mondta el, hogy ő csak azért tért meg, mert azt mondta: "Istenem, én megtérek tehozzád, de akkor gyógyítsd meg a feleségemet! Te tudod, hogy én mennyire szeretem, és add vissza őt nekem!" És Isten ezt megtette.


Monár István, Erzsébet férje:


- Te férjként hogyan élted meg mindezt?
- Sokan mondták ismerősök, rokonok, hogy "válj el tőle, hagyd ott, ahol van". De én a környezetemben már egészen fiatalon sok szétesett, rossz családot láttam. Én akkor megfogadtam, hogy az én családomban nem lesz alkoholizmus, meg válás, meg ilyesmi. Ez bennem azóta is él. Megfogadtam, hogy nem fogom bántani a feleségem soha, és mindig mellette leszek. Mikor megházasodtunk, én ezt már elhatároztam, és mikor kezdődtek a bajok, akkor megerősödött bennem, hogy a válásnak nem szabad megtörténnie. Úgy gondoltam, hogy akkor ez nem is lenne egy igazi család.

- Vallásos ember voltál? Hitbeli okból döntöttél így?
- Nem, én a saját erőmben bíztam mindig, saját erő, világi erkölcs, hogyha lehet nevezni így, ezekben bíztam.

- Mivel is foglalkozol?
- Hát az én szakmám szakács, viszont nem abban dolgozom, mert volt a rendszerváltás, és így a munkahelyem megszűnt, át kellett váltanom, így a cukoriparban dolgozom mint zsákoló szaksegédmunkás. Rakodó vagyok, na így. Szóval mikor aztán a feleségem sokszor begyógyszerezte magát, hogy meghaljon (de már nem hatott rá, úgy hozzászokott), és ott ültem sokszor az ágya mellett, vártam, hogy mi lesz, figyeltem, hogy lélegzik-e rendesen, szóval nagyon sokáig ott ültem, volt, hogy egész éjszakákon át, úgy mentem dolgozni.
De aztán sajnos elfogyott már az erőm, és sokszor én is úgy voltam, hogy öngyilkossági kísérletet fogok végrehajtani. Nem válok el, de amikor ő újra öngyilkosságot követ el, én is meghalok vele együtt. El is kezdtem beszedni a gyógyszereket, de akkor észrevettem a fiamat, kicsi volt, egy szobában aludtunk, ránéztem, és úgy éreztem, nem szabad nekem ilyet csinálni. Más, hogyha ketten lettünk volna, lehet, hogy akkor nem tartottam volna ki. Tudod, ezt csak az tudja felfogni, akinek van gyereke, és aki szereti a gyerekét.
Aztán megtértem, és másnap gyorsan telefonáltam a nejemnek.